Marék Veronika

Egyszerű és egyszerűen imádni való figurák születnek rajzaiból. Arcukon kifejező a tekintet, már-már nem is kellene hozzájuk szöveg. Persze nagyon is kellenek az alaposan átgondolt, szinte kivétel nélkül valamilyen feszültség köré épülő történetek. Minden Marék Veronika mesében ott van valami hétköznapi csoda.

Fotó: Kaunitz Miklós

A József Attila-díjas író és grafikussal a kecskeméti Pagony megnyitóján Vágsélei Csilla Sára és Virág Henrietta beszélgetett.

• Boribon és Annipanni 1970-ben született. A sorozat legifjabb kötete tavaly jelent meg. Generációk adták és adják kézről kézre ezeket a könyveket. Hogyan indult a már lassan öt évtizede bővülő mackós sorozat? Már az első rész közben gondoltak a folytatásra?
Amikor a ’60-as években megszülettek a fiaim, ráébredtem, hogy nagyon nehéz nekik könyvet találni. Ma ez hihetetlennek hangzik, de akkoriban vagy mesekönyvek voltak, vagy képeskönyvek. Arra gondoltam, hogy egyszerű kis mesék kellenének, amelyekhez rajzolhatnék képeket. Megszületett Boribon és Annipanni. Az akkori, Minerva nevű kiadótól szóltak, hogy gyerünk, csináld, kell a folytatás. Mindig ráírtuk az előző rész hátuljára, hogy mi lesz a következő. Az ötödiknél jártunk, amikor elkészült a Boribon és a hét lufi, ezen beígért kötetként az Annipanni énekel szerepelt. De én úgy éreztem akkor, hogy a hét lufis rész annyira jól sikerült, hogy ilyen jót még egyet képtelen leszek kitalálni. Ez nagy „égés” volt az életemben, mert Annipanni azóta sem énekel.

• De Boribon focizik, kirándul, van házikója, tojást is fest…
Igen, mindent csinál, csak Annipanni soha nem énekel. A kétezres évektől a Pagony kiadásában újra jelentek meg Boribon kötetek, ma tizenötnél tartunk.

• Régóta bennünk a kíváncsiság, Annipanni kije Boribonnak?
Hát ezen nagyon sokat szoktunk nevetni. Nem tudjuk. Vagy az anyukája, vagy a nővérkéje, vagy egy barátja. A lényeg, hogy ők együtt vannak. Akármilyen kapcsolatuk is van, mindenképp egy nagyobb és egy kisebb lény viszonya az, amit nem kell feszegetni, magyarázni szerintem.

• Gesztenyebaba, mackó, nyuszi, oroszlán, kavicsot gyűjtő gyerekek, nem a valóságtól elrugaszkodó, és kérdés nélkül szerethető figurák repítik a mese világába a gyerekeket. Egyszerűnek tűnnek, mégis valami megmagyarázhatatlan csoda van bennük.
Szerintem ez rajtam kívül áll, és bizony ez nagy titok. Próbáltam már sokszor másféléket rajzolni, nem sikerültek. Akármit csinálok, én ezeket a kerekfejű gyerekeket rajzolom, és el kell fogadnom, hogy ezek sikeresek. Úgy látszik, hogy megfelelnek annak a mondanivalónak is, amit próbálok továbbadni. Nekem nagyon fontos az arckifejezés, a tekintet, tehát hogy az érzelmek pontosan legyenek ábrázolva.

• A saját karakterei közül melyik a legkedvesebb Önnek?
A Csúnya kislányt különösen szeretem. Nekem is nagy megváltás volt az a mese, mert én is igen csúnyának képzeltem magam. És egy lány életében az nagyon szép pillanat, amikor rádöbben, hogy nem is olyan csúnya.

• Akkor a Csúnya kislány lehet épp Marék Veronika maga?
Igen. Nagyon kedves nekem ez a történet és a rajzok is benne. Nagyon jó az a sündisznó a borzas fekete tüskéivel, amelyik hasonlít a kislány hajához. Úgyhogy nagyon szeretem ezt a mesét, és a többit is. Az igazság az, hogy mindegyik a szívemből jött. A Laci és az oroszlánból a kis oroszlán vagy Laci, Boribon, Annipanni, a Kockásfülű nyúl. Mindegyiket szeretem, azért csináltam meg.

• Hogyan születik egy Marék Veronika mese? Előbb a rajz, majd a szöveg, vagy fordítva?
Egyszerre születik. Rajzolok, firkálok egy papíron, amire kis mondatokat és olyan indulatszavakat írok, mint például a „jaj nekem”. Aztán egyszerre csak elkezd összeállni, mint a mozaik, és születik belőle egy mese. Csak kellő türelem és odafigyelés kell hozzá.

• Gyermekei hogyan viszonyultak kiskorukban és később Anyukájuk meséihez?
Ez nagyon érdekesen alakult. Nálunk nem volt a saját meséimnek kultusza. Ők nem tudták, hogy én mit csinálok. A könyveim be voltak rakva a mesekönyvek közé a polcra. Persze nagyon boldog voltam, ha egy-egy este az én mesekönyvemet vették elő. Nem volt mögötte a tudat, hogy ezt az anyu csinálta, a könyvem számukra csak egy volt a sok közül. Amikor nagyobbak lettek, és már tudták, akkor kritikusan viszonyultak hozzám. Megmondták, ha valami jó, de azt is, ha úgy gondolták, hogy „anyu, ez hülyeség”.

• A tavaszi lapszámunkban Berg Judittal készítettünk interjút. Judit idézett nekünk Öntől egy mondatot, amelyért ő végtelenül hálás volt, amikor úgy érezte, képtelen egyensúlyozni az anyai szerep és az írói munkája között: “Juditka, a család nem egyeztethető össze az alkotó munkával.” Ön hogy élte meg azt az időszakot, amikor gyerekei intenzíven igényelték a figyelmét?
Kerestem egy pótnagymamát. Amikor sürgős munka volt, és a két gyerekkel nem tudtam foglalkozni, akkor őt hívtam. Alkalmanként eljött hozzánk néhány órára, elvitte a kicsiket a játszótérre, mesélt nekik, én pedig az idő alatt tudtam dolgozni. Az a véleményem, hogy minden alkotó anyának szüksége van arra, hogy valaki besegítsen neki. Az nem lehet, hogy teljesen egészében a gyerekeknek szentelje magát, mert akkor a munka nem tud összejönni. Úgyhogy segítséget kell kérni, és el is kell tudni fogadni, különben az ember megbolondul.

• Bejöttünk az új könyvesboltba, és szó szerint plafonig érnek a gyermekkönyvek. Hogyan válassza ki a mai szülő azt, ami valóban jó?
Van egy rossz hírem: a szülőknek bele kell nézni a könyvekbe, és el kell olvasniuk azokat. Ha jó könyvet akarnak a gyerek kezébe adni, akkor ezt meg kell tenni, mert sajnos nem csak jó könyvek készülnek. Például valaki hozott a gyerekeimnek egy olyat, amely arról szólt, hogy ha elmész kirándulni, és uzsonnázol, akkor jönnek a hangyák, és rád másznak. Mindez nagy fekete hangya rajzokkal. Ennél nagyobb reklámot a kirándulás örömeinek el sem tudtam volna képzelni.

• A pályája során nagyon sokszor találkozott kis olvasóival. A mostani megnyitó is egy ilyen alkalom. Rengeteg gyereket hoztak el. Miközben Ön rajzolt, körbeállták, amikor mutatta nekik az oroszlánt, ők rögtön mutatták hozzá a könyvet, amelyben szerepel a figura. Mit gondol, valóban annyira mások a mai gyerekek, mint ahogy mondják?
Szerintem nem. Nyilván nyugtalanabbak, mert hajszoltabb világban élnek, de azért a komoly dolgokra ők is odafigyelnek. Semmi olyat nem látok, hogy ez a mostani valamilyen szörnyű generáció lenne. Ugyanolyan jó fej emberek lesznek majd belőlük, mint a korábbiakból.

• A társasjátékok mekkora teret kapnak/kaptak az Ön életében? Az alkotáson túl szeret társasozni? Az Ön által készített Állatóvoda sokunk meghatározó ovis játéka volt.
Annak idején a velem egyidős unokatestvéremmel rengeteget játszottunk, és találtunk is ki játékokat. Ez végigkísérte az egész életünket. Az egyik fiam szenvedélyes társasjátékos és az ő gyerekei is azok. Most, hogy reneszánszukat élik a társasok, és a Pagony is foglalkozik velük, a könyvek mellett társasjátékaim is megjelennek. Nagyon szeretem a társasjátékokat. Olyan velük játszani, mintha játékostársaimmal egy külön kicsi életet élnék át.

A cikk eredetileg a Családinfó Magazin 2019. nyári számában jelent meg.