„Kert végében gyúrtam a sarat”

Ujjai között szinte ellenállás nélkül formálódik az agyag a fazekaskorongon. Miközben felteszem az első kérdést, már egy bögreformát ölel sáros tenyerével. Ungváriné Csontos Adrienn, kerámiakészítővel gyerekkorról, gyerekekről és agyaggal való kapcsolatról beszélgettünk.

Írta: Virág Henrietta

• Sokáig tudnám szótlanul nézni azt, ahogy a rádobott massza alakot ölt a korongon, de abból nem lesz újságcikk, inkább kérdezek. Miként találkoztál elsőnek az agyaggal?
Gyerekkoromban egy csolnoki tanya volt az otthonunk. A kert végében agyagos volt a talaj, és én ott kezdtem el gyúrni a sarat. Anyuék megengedték, hogy ami elkészült belőle, az a nappaliban száradhasson a többi lakásdísz között. Ez volt az első találkozás, majd a gimnázium mellett beiratkoztam egy kétéves kerámiakészítő tanfolyamra, ami ugyan érettségire épült, mégis megengedték, hogy párhuzamosan végezzem a kettőt. Így egyszerre kaptam meg az érettségi bizonyítványomat, és tettem le a keramikus vizsgát. Akkor még nem voltak meg a tárgyi feltételeim az önálló alkotáshoz, és azt sem tudtam kihez forduljak tanácsért, honnan szerezhetném be az alapanyagokat. Apukám próbálkozott egy saját építésű koronggal, és téglából épített egy fatüzelésű kemencét, de egyik sem lett az igazi. Majd úgy hozta az élet, hogy virágkötő lettem, és húsz évre elszakadtam a kerámiakészítés világától.

• Ehhez képest most itt ülünk a saját műhelyedben. Hogyan találtál vissza hozzá?
Mindig szerettem a kézműves vásárokon nézni a tárgyak formáját. Közben éreztem azt is, hogy valami nyugtalanít, valami hiányzik az életemből. Végül egy este, lefekvéskor arról ábrándoztam, hogy fogom a nedves agyagot a kezemben, szinte éreztem, ahogy alakot ölt a markomban. Mondtam a férjemnek, hogy muszáj venni egy fazekaskorongot. Sikerült. Építkezve abból, ami az emlékeimben élt és abból, amit az a pásztói fazekas mondott, akitől a korongot vásároltuk, újrakezdtem. Akkor még a kisszobában, majd a konyhában készültek a tárgyak. Két éve van meg a saját műhelyem, és egy éve indítottam el a vállalkozásom. Mára a hobbim a munkám lett.

• De nem az öncélú művészkedésnek élsz.  Az eladásra, rendelésre készített kerámiák mellett, amit lehet, átadsz a mesterségedből másoknak is, akik között szép számmal vannak gyerekek. Alkotó délutánokat szervezel, iskolákban, óvodákban fogod az apró kezeket, és segíted, irányítod, hogy saját tárgyat formázhassanak. Az idei tanévtől te tartod a ceglédi Református Általános Iskolában a művészeti osztályokban tanuló gyerekeknek az agyagos szakkört. Mit tapasztalsz? Milyen a mai gyerekek kapcsolata az ilyen jellegű kézműves tevékenységgel? Sokan azt gondolják az agyagról, hogy az csak sár.
Végül is az. A levegőn az agyag gyorsan szárad, egy bizonyos idő után reped. Annak is megvannak a módszerei, hogy hogyan és miként lehet egymáshoz ragasztani a részeket. Ez mind tapasztalás. Azok a gyerekek, akik még nem, vagy csak kevésszer nyúltak az agyaghoz bátortalanabbak. Akik már megízlelték ezt a tevékenységet, jobban ismerik, és a kezük is máshogy áll hozzá. Olykor félni és ódzkodni is szokott némelyik gyerek, de ez gyorsan el szokott múlni. Leginkább akkor, amikor foccsal (vízzel péppé kevert agyag) ragasztunk. Kezdetben ecsettel kentük a sarat, majd rájöttem, hogy az is csak egy felesleges plusz tárgy, sokkal jobban érzik, ha az ujjukkal teszik mindezt. Úgyis maszatosak lesznek egy ilyen foglalkozáson, akkor már nem mindegy?

• Mára a gyerekek nagy része távolabb került a természettől. Nem saraz a kert végében, ahogyan anno te. A boltok polcai pedig kínálják a sokféle színes-szagos gyurmát.
A gyurma lehet, hogy jobb a kisebbeknek, hiszen sokáig lehet nyomkodni, kevésbé szárad gyorsan, és igazán szép dolgokat lehet belőle, akár többször is készíteni. A kiégetett kerámia azonban, ha nem törik el, örökre megmarad. Akár még saját készítésű, használati tárgy is lehet.

• Ehhez azért nagyfokú türelem kell.
Igen, és nem is lehet akárhogy nekikezdeni. Felspanolt lelkiállapotban egyszerűen lehetetlen bánni az agyaggal, arra előbb rá kell készülni, majd lelassulni. A terem közös elrendezése, a szerszámok, anyagok kipakolása, az agyag meggyúrása ebben a gyerekeknek is segít. Motiválni őket az általam előre elkészített munkadarab bemutatásával tudom. Nagyon szeretnek alkotás közben beszélgetni, ezt én még az iskolában is meg szoktam engedni, hiszen nem egy kötött tantárgyi óráról van szó. Aztán amikor belemélyednek az alkotásba, akkor azon kapom magam, hogy milyen nagy a csönd. Sikerélményre szükségük van a gyerekeknek ebben is, és ahhoz segíteni kell nekik, nem keveset. De közben vigyázok, hogy ne essek át a ló túloldalára. Ha sokat veszem át tőlük a készített darabot, akkor lehet, hogy nem fogják a sajátjuknak érezni. Egyensúlyozni kell, megtalálni a középutat, mert az a tudat nagyon fontos a gyerekeknek, hogy ők maguk hozzák létre a tárgyakat. Szinte kivétel nélkül ajándékot készít mindegyikük. Nekem ez azért is fontos, mert így részese lehetek a kézzel készített ajándékok örömének. Úgy érzem, ők is kikapcsolnak, megnyugodnak alkotás közben.

• Nemcsak gyerekek, felnőttek, anyukák is készíthetnek nálad saját kerámiát. Ők is ugyanezért szeretik?
Azt tapasztalom, hogy nekik a tevékenységbe való belemerülés, a kikapcsolódás a fontos. Az úgynevezett „én idő” nagyon kell mindenkinek, vagyis ki kell szakadni a mókuskerékből, töltekezni, másokkal beszélgetni, ismerkedni. Gyorsan eltelnek a kétórás foglalkozások, melyeknek általában van egy nagyon érdekes íve. Ahogy a gyerekek az órán, kezdetben az anyukák többsége is beszélget, jó a hangulat. Aztán eljön az a pont, amikor megszűnik mindenki számára a külvilág, némán elmerülnek az agyagból éppen születendő formába. Ilyenkor úgy érzem, kár lenne megtörni a csendet.

• Az általad készített kerámiákból is ajándékok lesznek?
Általában igen. A kirakodóvásárokon a dísz- és a használati tárgyaimat legtöbbször ajándék gyanánt veszik a vásárlók, de azért akad olyan is, aki saját maga örömére. Gyakran születnek megrendelésre egészen egyedi, az ünnepelt személyére szabott ajándékok. Az egyéni megrendeléseket, függetlenül attól, hogy ajándékba szánják őket, vagy sem, nagyon szeretem. Kihívás, mert bele kell adni a saját fantáziámat, miközben a megrendelő kérésére, elképzelésére is rá kell hangolódnom, és ez a kettősség még különlegesebbé teszi az alkotás folyamatát.

A cikk eredetileg a Családinfó Magazin 2019. nyári számában jelent meg.