Kőszegi Ákos: „A színész színpad nélkül nem teljes színész”

A filmekben világsztárok száján keresztül a hangjával varázsolja el a nézőket. A színpadon már minden rezdülésében láthatjuk a karaktert, még ha testi-lelki fájdalmak árán is kell előhoznia azt.

Kőszegi Ákossal, a kecskeméti Katona József Színház Jászai Mari-díjas színművészével Vágsélei Csilla Sára beszélgetett.

• A király beszéde volt az első bemutatója a 2018/19-es évadban. Az Oscar-díjas film mennyire hatott a színészi játékra?
Óhatatlan az összehasonlítás. Természetesen nekem is megvolt a filmélményem, egy változatban én szinkronizáltam Colin Firth-öt. Ez a nagyon jó bulvárdarab negyven helyszínből áll, ami megjeleníthetetlen színpadon. A rendező jól alkalmazta a színpadi technikát, hogy elkülönüljenek a jelenetek. Emlékeztem a Geoffrey Rush-ra, aki Lionelt játszotta, de inkább a darab szövegéből kiindulva próbáltam megalkotni egy újabb figurát. Úgy érzem jól ment, mert nagy sikere volt a darabnak.

• A darabban a király sikere a beszédtanár sikere is. Ám ott van Lionel személyes kudarca: színész szeretett volna lenni, ami nem sikerült neki. Milyen élményekhez nyúlt ennek a küzdelemnek az eljátszásáért?
Konkrétumot nem igazán említenék, inkább azt fogalmaznám meg, hogy a kudarcélmény előbb-utóbb mindenkit elér, és nagyon nehéz feldolgozni. Bizonyos derűvel, korral és világlátással mégis túl lehet lendülni rajta. Rossz érzés, ha az ember nem azt csinálja, amit szeretne, de aztán mégis megtalálja magát egy másik közegben, amiben viszont rendkívül sikeres. Lionel is korát megelőzően produkált a beszédterapeuta szakmában. Ennek a kettőssége teszi színessé a karaktert. Ő azt gondolja, hogy sikertelen miközben egy nagyon sikeres ember.

• Az ügynök halála c. dráma igen mély darab. Több idősíkban játszódik és a szövegkönyv is hosszú. Feltételezem hatalmas erőt igényelt a szerep.
Ez egy rendkívüli teljesítményt igénylő darab és szerep. Elképesztő koncentrációt, agyi munkát, beszédtechnikát, lelket igényel. Egy olyan mély tartományt, amit nem mindenki tud kihozni magából. Azt gondolom, hogy ebbe egy több évtizede a pályán lévő színész bele tudja sűríteni a saját életéből az összes fájdalmát, kínját, baját. Ez egy olyan szenvedéstörténet, ami rendkívüli módon megviseli a művészt. Napokig fizikai fájdalmaim és lelki tusáim voltak, mert egyszerűen nem ment ki belőlem. Megmondom őszintén, a próbafolyamat alatt elgondolkoztam azon, hogy visszaadom. Láttam előre, hogy mibe fog ez nekem kerülni, és nem voltam benne biztos, hogy én ezt akarom. Aztán amikor már magabiztosabb lettem, és könnyebben törtek elő belőlem az érzelmek, akkor átadtam magam a szerepnek testileg-lelkileg. Nagyon nehéz és fájdalmas volt Willy Loman szerepét játszani. Rengeteg réteget szed fel az ember lelkéből.

• Ráadásul januárban négyszer is játszották egymás után 2-3 nap különbséggel. Az utóbbi két hónapban már csak 1-2 előadás volt havonta.
Nem is tudja az ember mindennap ezt az utat megjárni. Azt a mélységet, amit ez a szerep igényel, egy színész nem tudja állandóan hozni. Ez egy állapot, ami nem mindig van. Szoktam is mondani, ha jól sikerül egy előadás, hogy ránk mosolygott az Isten, mert ma hagyta, hogy előjöjjenek belőlem azok a mélységek, amik szükségeltetnek. Érdekes… egyszerre fáj, hogy nem játsszuk tovább, és jött egy hatalmas megkönnyebbülés is.

• Az És már senki sem c. darabban tíz főszereplő van. Gondolom itt egy picit könnyebb volt a helyzet.
Rendkívül örültem neki, hogy ennyi főszereplő van. Az ügynök halála, olyan, mintha három színdarabot játszanék egyszerre. Boldog voltam, hogy nem fog olyan agyi munkát igényelni ez a szerep. Nagyon élvezzük, szeretjük játszani, és különösen jó érzés megtapasztalni a nézők kíváncsiságát.

• Leginkább prózai színészként láthattuk, de az utóbbi években olyan zenés darabok is megtalálták, mint a Csárdáskirálynő. Hogy érzi magát operettszerepben?
Ha valaki az gondolja, hogy nekem ezt el kell játszani, én nem állok ellen. A sok érfelvágós darab után az ember néha vágyik arra, hogy egy kicsit könnyedebbnek tűnő műfajba kóstoljon bele. Én pontosan tudom, hogy az ének- és tánctudásom csekélyebb, mint tanult társaimé. Azonban nagyon élvezem, ugyanazt érzem, mint a kriminél. A csillogás, amit látok a nézők szemében, megkönnyíti a munkát. Mérhetetlen nagy közönség és szakmai siker volt itt Kecskeméten a Csárdáskirálynő, ötvenszer játszottuk el. Én magam is meglepődtem, hogy ez nekem milyen jól áll, és nagyon élveztem. Természetesen az első előadások még félelemmel teliek voltak, mert tartottam az énekléstől, de aztán egyre magabiztosabb lettem. Azt azért tudni kell, hogy nagyon nehéz műfaj az operett.

• Pesten él, szinkronizál (többek között Tom Hanks, Russel Crowe magyar hangja), forgat. Kecskeméten meg itt a színpad már tizenhat éve. Rengeteg időt elvesz az utazás. Hogy lehet ezt ilyen jól bírni?
Úgy, hogy az elején klónoztattam magam három példányban. A kedvenc mondásom József Attilai sorai: „Nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, én azért megpróbáltam. Időnként egyik, másik megsínyli a kettősséget. De bármelyiket is csinálom, a maximumot akarom nyújtani, mert pontosan tudom, hogy milyen felelősség az egy színésznek, hogy nézik. A néző a legjobbat szeretné látni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy alább adjam.

• Mennyire követi szinkronszerepei sorsát filmben, sorozatban?
Természetesen belenézek időnként, hogy tudjam milyen a hangzása. Ezt nemcsak a tévében teszem meg, hanem a stúdióban is már ellenőrzöm magam. Néha megnézek azért is egy-egy epizódot, hogy kikapcsoljon, de leginkább szakmaiságból követem a filmeket.

• Nem egyszer futottam bele olyan dokumentum vagy természetfilmbe, amelyet Ön narrált. Marad meg ezekből lexikai tudás?
Érdekes dolog, mert azt hiszi az ember, hogy ebből nagyon sok megmarad, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy el akartam mesélni, hogy milyen érdekes filmet narráltam a Földről, és rájöttem, hogy nagyon felületesen emlékszem rá. Utána törekedtem arra, hogy megnézzem tévében. Van, amiből elég sok megmarad, vannak olyan területek, amelyekhez kevésbé konyítok, azok kevésbé, de rengeteg rakódik az emberre akaratlanul is.

• Színpad, szinkron, film. Melyik a szíve csücske?
Az embernek van három gyereke, melyiket szereti jobban? Én mindig arra törekszem, hogy azt szeressem a legjobban, amelyiket éppen csinálom, azonban szerintem a színész színpad nélkül nem teljes színész. Az, hogy egyre több filmben, sorozatban dolgozhattam, nagy öröm. A szinkront nehéz elsajátítani. Ahhoz, hogy jól csinálja az ember, évek kellenek. Hosszú idő után kezd örömmé válni. Amikor többet forgattam, és kimaradt egy ideig a szinkron, a visszatérés után egy kicsit felületesebben kezdtem neki. Én magam észrevettem, és mondtam, hogy állj! Ezt valaki hallgatja, nem lehet vele kitolni. Nagyon hamar leállítottam magam, és a mai napig a lehető legnagyobb minőségben és odaadással igyekszem szinkronizálni.

• Milyen a kecskeméti közönség, és miben láthatják a következő évadban?
Mérhetetlen nagy szeretet kaptam ettől a várostól, és ez egy-két év alatt fejlődött ki bennük, ami nagyon megkönnyítette a létezésemet a színpadon. Jó érzés látni a csillogó szemeket, amikor megyek az utcán. Nyilván ez abból alakult ki, hogy valami értékeset tettem le az asztalukra, amiért minden évben kőkeményen megküzdök. Jövő évben játszom Schwajda György Ballada a 301-es parcella bolondjáról c. darabjában, majd László Miklós Illatszertárában láthatnak, amelyet a Mohácsi testvérek rendeznek. Egyszer már játszottam ebben a darabban, most Sípos urat fogom alakítani. Szilveszteri premierje lesz az Illatszertárnak. Biztos vagyok benne, hogy örömére fog szolgálni a nézőknek.

A cikk eredetileg a Családinfó Magazin 2019. nyári számában jelent meg.