Berg Judit: Maszat, Füttyös Vilkó, Rumini és még sokan mások

Sodró lendületű, gyors, nem mellébeszélő történetek születnek tollából. Nem véletlen, egy négygyermekes anyának nincs ideje az öncélú művészkedésre, különösképp akkor, ha tizennégy év alatt ötven elragadó gyerekkönyvet köszönhetünk neki. Berg Judit József Attila-díjas íróval beszélgettünk.

Írta: Virág Henrietta

Családinfó: Egy kecskeméti általános iskolából érkeztél most hozzánk, ahol író-olvasó találkozód volt gyerekekkel. Akár olvasva, akár hallgatva, pikk-pakk bele tudnak a kicsik és a nagyobbak is merülni az általad írt történetekbe. Személyesen is gyorsan megvan a közös hang?
Berg Judit: Akkor tudom őket megnyerni, ha már a találkozó elején mondok egy olyan sztorit, ami tetszik nekik, amibe bevonódnak, amin nevetnek, ami alapján már látják, hogy lehet tőlem kérdezni, hozzá lehet a dolgokhoz szólni. Azt például nagyon szeretik hallgatni, hogy hogyan lettem író. Nagyon hisztis volt az első gyerekem, arra születtek akkor a mesék, hogy segítsenek őt megszelídíteni. Legtöbb gyereknek van hisztis kistesója, vagy ő maga is az volt, szóval ehhez könnyen tudnak kapcsolódni.

Családinfó: A gyerekeid ihlették a további történeteket is?
Berg Judit: Amikor kisebbek voltak, sokat meséltem nekik. A Rumini is egy otthoni meséből nőtt ki, a Panka és Csiribí sorozat és a Mesék a tejúton túlról is. Mai napig van, hogy valamin dolgozom, és ők mondanak hozzá ötleteket. (Juditnak három lánya és egy kisfia van, 20, 16, 14 és 11 évesek – a szerk.) Persze nem minden mesének jutott hely könyvben. Gyerekkorukban például a Skorpiókirályt nagyon szerették, én már igazából nem is emlékszem rá. Valamiért borzasztó lázban tartotta mind a négyet, pedig a két szélső gyerek között kilenc év van. Teljesen odavoltak, a mai napig emlegetik, hogy nem akarom-e megírni. Egy horvátországi kiránduláson kezdtem el nekik mesélni, két kilométeres utunk volt gyalog egy kis templomig, ami a kicsi gyerekeknek borzasztó hosszúnak tűnt. Kőkerítések, birkák és fügefák között sétáltunk, és eszünkbe jutott az előző nap látott skorpió. Mesélni kezdtem egy srácról, aki egy odvas fa alatt őrzi a nyájat, egyszer csak behajol az odúba, és egy másik világba lép át, ahol várja a Skorpiókirály… Fel kellene idézni hogyan is folytatódott.

Családinfó: Nehéz megtalálni azokat a meséket, melyeket nagy korkülönbségű gyerekeknek is lehet mesélni. A Skorpiókirály tényleg tudhat valamit…
Berg Judit: Az élőszóban mondott mesének mindig az a varázsa, hogy ha az anya, az apa vagy bárki megfelelő lelkesedéssel meséli, akkor pusztán a jelenlétével odavonzza a gyerekeket. A legkisebb is figyel, még akkor is, ha túl bonyolult neki, és nem is ért mindent. Élőszóban könnyebb nagy korosztálykülönbséggel mesélni.

Családinfó: Ehhez azért kell a kreativitás, a szerzői véna. Én például félek, hogy kellően izgalmas-e a gyerekeim számára a saját magam gyártott sztori, ezért szívesebben olvasok fel nekik. Nem baj, hogy az a gyerek is hallja, aki már tud olvasni.
Berg Judit: Semmiképpen. A tizenhat éves lányom nemrég egy vakbélműtét után sokáig lábadozott, és én mindenféle vicces könyvet vittem neki, és felolvastam azokat. Nagyon élveztük mindketten. A tizenegy éves kisfiam esténként a mai napig jön, hozzám bújik, és mesélünk. Mindig olyat választunk, ami engem is érdekel. Persze meg szoktuk beszélni, hogy neki is gyakorolni kell, ezért napközben valamennyit ő is olvas. Kérem, hogy olvasson el egy szakaszt, amíg én a másik gyereknek segítek megírni a leckét, aztán foglalja nekem össze, én pedig majd viszem tovább este. Nem érdemes a szülőnek a felolvasást az olvasás elsajátítása után abbahagyni, mert hatalmas közös élmény, és megtartja a gyerek kapcsolatát a könyvekkel abban a szakaszban is, amikor már tud olvasni, de még nem megy neki könnyen.

Családinfó: Négy gyermek, ötven könyv. Ezek önmagukban, a maguk nemében szép nagy számok. Hogyan sikerült összeegyeztetni az írói tevékenységet a családdal vagy a családot az író tevékenységgel? A kérdésben a sorrend talán mindegy is.
Berg Judit: Marék Veronika mondta nekem egyszer, hogy „Juditka, a család nem egyeztethető össze az alkotó munkával.” Nagyon hálás voltam, vagyok ezért a mondatért. Egyszer panaszkodtam neki, hogy nem tudom, hogy ő fiatal anyukaként, hogy csinálta, de én egyszerűen vért izzadok. Szétszakadok azért, hogy jó anyuka legyek, hogy tanuljak velük, hogy beszélgessek velük, hogy jelen legyek és még akkor a háztartás… Egyszerűen nem lehet úgy dolgozni, hogy van másfél órád, és utána valaki jön, hogy „Anya segítesz a törileckében?”. Végre elhatározom, hogy mit írok és hogyan, megtervezem, és akkor belázasodik valamelyik gyerek, és nem megy el egy hétig iskolába. Időről időre az volt a fejemben, hogy nem igaz, hogy nem bírnak még egy órát békén hagyni. El voltam keseredve, hogy én rossz anya vagyok. Amikor Veronika mondta, hogy a kettő nem összeegyeztethető, akkor megkönnyebbültem: Ja, ahhoz képest egész jól csinálom. Elfogadtam, hogy mindenki, aki nagy beleéléssel végzi a munkáját, legyen az sebész, újságíró, kézműves, bármi, bele kell feledkeznie abba, amit csinál, és ha abból ki kell lépni azért, hogy készüljön az ebéd, az egy nagyon erős belső konfliktust eredményez.

Családinfó: Feltételezem, sok az írásaidba fektetett éjszakai óra.
Berg Judit: Ha írnom kell, akkor írok éjszaka is, de nekem másnap attól helyt kell állnom, és ez nehéz. Szívesebben dolgozom úgy, hogy mindenkit pályára állítok reggel, és utána belemélyedek. Nekem a délelőttök az igazán alkotó idők. Régen, amikor a gyerekek kicsik voltak, akkor a délutáni alvások voltak azok. Kondicionáltam is rá magam, már a délelőtti játszóterezés közben elindultak
a gondolataim, hogy mit is akarok majd az idő alatt írni, ebéd közben még a gyerekre koncentráltam, de éreztem, ahogy sűrűsödtek, intenzívebbé váltak a gondolatok. Lefektettem őket, mindent ott hagytam az asztalon. Egy kiskanalat sem mozdítottam meg. Asztalt leszedni akkor is lehet, amikor ébren vannak a gyerekek, közben beszélgetni is tudunk. Amikor felébredtek, kitettem a pontot, és jöhetett újra az anyuka üzemmód. Az első Rumini kötet is délutáni alvások alatt született. Nehéz, amikor az ember a legjobb résznél tart, és hallja „Anya felébredtem!”. Egyfajta tanulás volt, megtanulni azt, hogy gyorsan kell csinálni, és bármikor abba kell hagyni, és bármikor fel kell tudni venni újra a fonalat. Annyi előnye van azért a dolognak, hogy sokszor mondják, a könyveim sodró lendületűek, gyorsak, nem mellébeszélők, az történik bennük, aminek kell. Akinek ennyire kevés ideje van, az nem ér rá ködös jelzőkön borongani, cizellálni, bonyolítani a mondatokat, így azt írom le, ami fontos, és nem veszek el a nagy művészkedésben. Amikor éppen lírai részre van szükség, vagy valamilyen leírásra, akkor természetesen kellenek ezek, csak az öncélú művészkedés marad el. Egyébként is egy egyensúlyozás, hogy mennyi leírást, mennyi jellemrajzot, mennyi kevésbé lendületes dolgot bír el a sztori úgy, hogy megmaradjon az a tempó, amit a mai gyerekek szeretnek. Ennek az egyensúlyozásnak tényleg kedvez az, hogy az írónak kevés ideje van.

Családinfó: A Lengemesék története is sodorja magával a gyerekeket a Nádtengeren, közben árasztja a nyugalmat, a természet szeretetét.
Berg Judit: A Lengemeséket nagyon jó írni, egyfajta felszabadító élmény. Vidám és szellős érzés fog el közben. Egész gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy az élet olyan, hogy az ember mindig
a tóparton van. Nekem akkor ősztől tavaszig rettenetes kényszer volt a tanév. Aztán a vakáció első napján lementünk a Balatonra, ahol volt egy kis ház és a kert, többnyire egészen augusztus 31-ig ott maradtunk. Mindig úgy életem meg, hogy ez az élet, az iskolai időszakot pedig túl kell élni. A Lengemesék alapjait ekkor gyűjtöttem magamban, valószínű ez érződik a történeteket olvasva.

Családinfó: Ma még egy előadásod is lesz itt Kecskeméten. Könyvek és kütyük, vagyis az online és az offline világ egyensúlyáról fogsz beszélni. Te mit gondolsz, hogyan lehet ma ezt elérni?
Berg Judit: Csak akkor lehet, ha a szülőben van valamiféle arányérzék ehhez. Ha őt is beszippantja az online világ, és állandóan a kezében a mobil, akkor a gyereket sem tudja leszedni a kütyüről. Igen, én is vállalom, szoktam nyomogatni a laptopomat, a telefonomat, de cserébe elismerem, hogy a gyerekeknek is szükségük van rá. Mutatok érdeklődést, a kisfiam bármikor odajöhet, és elmesélheti, hogy akkor ő most milyen fegyvert szerzett az épp aktuális online játékában. Megbeszéljük, hogy mikor és mennyi az az idő, amit lehet gépezni. Amikor viszont együtt vagyunk, játszunk, közösen étkezünk, akkor senki nem hozhatja oda a telefonját, fel se vesszük. Ha tiltja, démonizálja a szülő, az nem jó. Fogadja el, hogy a kütyü a világ része, izgalmas, megkerülhetetlen, hiszen ő is egy csomó előnyét élvezi. Ha megérti, hogy miért jó, akkor cserébe beszélgethet a gyerekkel a hátrányairól is.

Családinfó: Még nehezebb hatással lenni arra, hogy egy kamasz a szobájába elvonulva mit is csinál. Milyen jó lenne, ha olvasna…
Berg Judit: Ez egy nehéz dolog. Drasztikusabb megoldás, ha korlátozzuk a netidőt. Szerintem kár hitegetni magunkat azzal, hogy minden, amit mi elképzelünk, az úgy lesz. Abban hiszek, hogy ha felkeltem a gyerekeim érdeklődését, és tudok olyan könyvet mutatni nekik, amik hirtelen izgalmasnak tűnhetnek számukra, akkor azért félre teszik az aktuális sorozatot, amit a szobájukban néznének. De ha éppen nincsen a látóterükben olyan könyv, ami leköti őket, akkor sokkal könnyebb online lenni. A barátok úgyis ott vannak, a monitort csak bámulni kell. Sokkal egyszerűbb számukra, mint átverekedni magukat egy új kötet első harminc oldalán, ami még lehet, hogy nem is annyira érdekes. Én szoktam azt, hogy mesélek nekik valamilyen könyvről, aztán mondom, hogy vacsora után hadd olvassak fel belőle néhány oldalt, ami szerintem iszonyúan vicces. Ha már benne vannak a sztoriban, akkor veszik a hónuk alá, és viszik magukkal. A könyveknek is kell a cégér, ha csak annyit mondok, hogy jó sztori, nem elég.

A cikk eredetileg a Családinfó Magazin 2019. tavaszi számában jelent meg.